Régészeti feltárások szerint már kőkorban is lakott település volt, a bronzkorból is kerültek elő leletek. Első írásos említése 1255-ből ismert. Ebben az időben kiváltságlevelet kapott és mezővárosi rangra emelkedett. Ezidőtájt a losonci család birtokában volt. Több tulajdonosváltás után végül Zsigmond király az esztergomi érsekségnek adta zálogba, majd örökadományként kapták meg. A törökök elleni védekezés központja Drégely várában volt, és a környékről is toboroztak katonákat. A vár bevétele után a török csapatok feldúlták a környéket. Később a császári csapatok is elérték ők is ugyanúgy fosztogattak mint az oszmán csapatok. Az esztergomi érsekség viszonylag gyorsan újratelepítette a környéket. A mezőgazdasága gyors virágzásnak indult. Állattenyésztés és növénytermesztés került az előtérbe. A 19. század és a 20. század eleje még hatékonyabb fejlődést hozott, egészen az I. világháború végéig. Ekkor az Ipoly lett a Csehszlovák - Magyar határ, így tetemesen lecsökentette a falu megművelhető földterületeit. A békeidőben ismét fejlődésnek indult. A II. világháború után az államostás során a magántulajdon megszűnt. A folyamatos fejlődés azonban folyamatos volt így is. A rendszerváltás után több magángazdaság alakult ki.

 

Társadalom

A Mátraalján emlegették, hogy régen mindennel el kellett számolnia a gazdasszonynak a gazda előtt: a baromfival, tojással, a toll árával is, s ez csak később enyhült. Mód nyílt, hogy bizonyos napi beszerzéseket (fűszerek, edények, s más, háztartáshoz szükséges dolgok) takarékosan megoldva, pénzt szerezzen, a kamra kulcsát kézbe kapja. Rimócon, Dejtáron, Őrhalmon, Egerbocsoon, Kazáron ezt a szigorú rendet már nem lehetett a 20. században fellelni. Ott nők is hozzájuthattak bizonyos anyagi javakhoz, éppen ilyen dolgok eladásából vagy egy-egy vászondarab áruba bocsátásából. A nők mindebből tisztességes kis magánvagyont is gyűjtöttek. Gyermekeik számára cukorkára valót, s apróbb ajándékokat, szükséges dolgokat is vehettek. Mindezt pedig a gazdasszony elnéző tudtával, s a gazda által engedett nagyobb szabadsággal. Úgy tűnik, hogy szorító szükség esetén, szegényebb családoknál kellett csak szigorítani a rendet.

Özvegyek a dejtári családban

Nehezebb volt a családban maradt özvegy nők helyzete, mert a haláleset után csak egy ideig volt kímélet, aztán ha feltámadt az irigység a nők között, nem volt férje, aki védelmezze. A gazdasszony rendszerint védelmére kelt, s szembeszállt érte a többi menyecskével, de ez még csak elmérgesítette a helyzetet. Az ilyen asszony rendszerint a gyermekeiben keresett vigasztalást, többet foglalkozott velük, s ez meg is látszott rajtuk. Morvay Judit gyűjtése szerint az özvegyre gyakran vetettek szemet a család férfitagjai, nemegyszer gyermek is született tőlük. Törekedtek arra, hogy a család megözvegyült férfitagja el is vegye az özvegyet, mert így nem ment ki a családból a nő, s ottmaradtak a gyermekek is. Idézett összeírásainkban szép számmal találhatóak családban maradt özvegyek, s azok gyermekei. Másfelől anyagkönyvi vizsgálatok szerint nem volt ritka az özvegy ismételt férjhezmenetele sem. Úgy látjuk, inkább a többgyermekesek maradtak meg végleg a családban.

 

Népviselet

Dejtár, Ipolyvece és Patak egy viseletcsoportba tartozott. A fejviseletet kivéve hasonló a történeti Hont megyében Nagyoroszi, Drégelypalánk, Kemence és Bernecebaráti viseletéhet, ám ez polgárosultabb, laposabb volt a szoknyarésze. Úgy tartották Nagyoroszi a legnemesebb viselet a környéke, míg a nógrádi falvak "palócosabbak". Ebbe a viseletcsoportba sorolták még Érsekvadkertet, amely talán pont a parasztos jellege miatt sorolható ide. Ott sokáig megtartották a felér báránybőr ködmönöket és a kontydeszkás főkötőket. Itt megszólták a azokat akik gyorsan kivetkőztek: "egy se jó juh, aki a gyapját nem bírja."

Dejtáron a 80 éven felüliek még látták a nagyapjukon a „gatyakötésig érő" inget. Ipolyvecén csak azok az evangélikusok emlékeztek a derekatlan ingre, akik szlovák származásúak, Drégelypalánkon a 78 éves özvegy Pásztor Vincéné még láttott a nagyapján rövid derekú inget, amelyet öv vagy tüsző egészített ki. Győrffy István említi, hogy az ipolysági palócok a múlt század közepén széles, elöl tornyosan felemelkedő, csatos tüszőt hordtak.

A magukfonta-szőtte gyapjúból készült nadrágra, felsőkabátra Dejtáron még emlékeztek. a többi községben úgy említették a szűrpostóból szabott „hunyát", „kabanyicát", mint amit a vásárban vettek. A szűrnadrágot (hunya) és szűrkankót (kabanyica - csípőig érő, szűrpostóból készült kabát) szűrszabó készítette Balassagyarmaton, Léván, Esztergomban, Losoncon, Egerben, Gyöngyösön és Vácon. A szűrkankó hímzett volt.

 

Az első világháború után az Ipoly menti községek között Dejtáron és Ipolyvecén a vászonruha viselésének továbbra is jelentős szerep jutott. Dejtáron, ahol a szegényebbek már az 1890-es években köznapokra és az első világháború után ünnepnapra is képtelenek voltak a vászonruhához szükséges anyagot előteremteni, akadt még olyan gazda paraszt, aki házasságkötéskor fiának

22 köznapi inget (anyaga kevertvászon, kender + pamut), 8 négyszeles gatyát (anyaga pamutosvászon), 4 ünnepi inget, „zámedliset" (szegőzéssel díszített, anyaga pamutosvászon, fehér lapos- és lyukhímzéssel kivarrva),1 ünnepi inget, „szál után varrottat" (anyag pamutosvászon, szálszámolásos technikával hímezve), 3 ünnepi inget, „háromsoros koszorús cifrával" (anyaga pamutosvászon, fehér lapos- és lyukhímzéssel varrott), 3 ünnepi inget zefírből (fehér gyári, ún. zefír-pamutvászon), 1 ünnepi inget selyemből (fehér brokátselyem), 1 ünnepi inget köperből (köperszövésű fehér gyári pamutosvászon) készíttetett.

 

A kékfestő viselete legszebben Dejtáron maradt fenn. Öltözetük az érsekvadkertiekéhez hasonló. Dejtáron az 1950-es években még gyönyörködni lehetett a középkorú asszonyok lángszínű ruháiban, ez volt egyúttal a fiatalok gyászban és böjtben hordott viselete is. A szoknya, a pruszlik, a nyakbavaló kendő, a derékig érő, testhezállóra szabott kabátka, a fejrevaló kendő, a kötény anyaga azonos minőségű kékfestő volt, ehhez fényesre mángorolt „pamukos", „gyűrűsujjú" ingvállat viseltek fehér fonallal, laposöltéses, szálszámolásos, majd később fekete-piros-zöld-kék pamuttal keresztöltéses technikával kivarrva.

Dejtáron a 19. században még fontak gyapjút. Ekkor még az öregebb férfiak még viselték a maguk fonta-szőtte gyapjúból készül kabátot, nadrágot. Az első világháború után a férfiingek hímzése általában elmaradt. - Dejtáron az ingek díszítésének fejlődése a 19. század végén indult meg, és az 1930-35-ös évek végéig viselték a férfiak a hímezett mellű ingeket. Az 1900-as években készült vőlegénying hímzésmintája a legrégebbi, amit Dejtáron varrattak, a hímzéscsíkokat Nagycsalomján készítették. A ritmikusan ismétlődő, különböző mintájú csíkokat elkészítésük után utólag varrták a szegőzés közé. A dejtári hímzések alapmotívumait az a 18 nyomódús képviselte, amelyeket az 1950-es években lerajzoltak.