Palóc hagyományok:

A palóc szellemi kultúra

 

A palóc kultúra sajátosságait jól mutatják a dalok, mesék, mondókák, balladák, köszöntő rigmusok, a karikázó táncok is.

A palóc népdalkincs rendkívül jelentős „szellemi termék", amely a nemzeti kultúra szerves részévé vált. Palóc területen már az 1920-as évek elejére 238 dallamot gyűjtöttek össze.

Ma a népdalkincsünk két típusát különböztetjük meg: az új típusú dallamokra énekelt közismert szövegeket variáló népdalokat és az úgynevezett régi stílusú dallamokat, szövegeket, amelyeket elsősorban a régi pásztorcsaládok, cselédek, summások leszármazottai ismernek, énekelnek. A palóc népdalkincsben a balladák színes változataival is találkozhatunk.

 

Palóc tradíciók

 

A palóc falvakban sokáig keveredett egymással az egyházak tanítása a nép szokásrendszerében testet öltött hiedelemvilággal. Így hozhatók összefüggésbe a naptári év egy-egy napjához kötődő ünnepnapok a népi tradíciókkal.
A karácsonyváró ünnepkör egyik legnevezetesebb dátuma december 13-a, Luca napja, ekkor készítették a lucaszéket, hogy a karácsonyi misén azon ülve, a fehérnépet végigmérve meglássák a boszorkányokat. A lányok a szerelmi jóslások miatt várták ennyire ezt a jeles időpontot: ekkor ugyanis ólmot öntöttek, vagy kifőtt gombócba rejtett, papírgalacsinokra rárótt sorokból tudták meg, ki lesz a párjuk.

A betlehemes legények karácsony előtt házról házra járva, egy kis harapnivaló ellenében mutatták be karácsonyi játékaikat.

A karácsonyi abrosz morzsáit a földeken szórták szét, a karácsonyfára pedig gyümölcsöket aggattak, hogy bőséges legyen a termés.

A palócok fontosnak tartották, hogy újévkor az első látogató férfi legyen. Ilyenkor nem ettek szárnyast sem, mert az elkaparja a szerencsét. Ugyanakkor szívesen fogyasztottak lencsét, hogy pénzben ne szenvedjenek hiányt a következő esztendőben.

Néhány évtizeddel ezelőtt még minden palóc ház első szobájának a falán megtalálható volt a február 2-án felszentelt gyertyapár. Elterjedt nézet volt, hogy amennyiben gyertyaszentelőkor az oltárnál a papra rásüt a nap, még 40 napig hideg lesz. De ismerték és alkalmazták a medve árnyékával kapcsolatos jóslást is.

A farsang a lakodalmak, disznótorok és a fiatalság szórakozásának ideje volt. Mátraalmáson még 1968-ban is maskarába öltözött asszonyok járták be a falut, s este férfiak nélkül „macskabált" tartottak. Salgótarjánban az úgynevezett „ördöglagzi" szintén a fehérnép mulatsága volt. Farsang idején mindig felkerült az asztalra a pampuska (fánk), a herőce és a mákos ferentő (guba).

A tavaszi ünnepkört indító virágvasárnap a barkaszentelésről volt nevezetes. Varsányban például azt tartották, hogy a háznál annyi liba lesz, ahány szem van a barkán. Virágnaphoz kötődött a kiszehordás, a villőzés: egy felöltöztetett szalmabábut kivittek a szomszéd község határára, vagy bedobtak a patakba, hogy a falut elkerüljék az ártó szellemek, s távol tartsák maguktól a betegségeket.

A húsvéthétfői locsolkodás, öntözködés (vízzel, kölnivel, parfümmel) szokása a városokban is elterjedt és ma is élő hagyomány.

A legények május elsején, május első vasárnapján és pünkösd vasárnapján a lányoknak májfát állítottak, amelyhez az utóbbi években a szépen megkomponált virágkosár is társul. Bár úrnapja kifejezetten egyházi ünnep, palóc honban jellemző volt, hogy az ünnepi sátorfüvet a betegségek ellen használták fel, a veteményes ágyba pedig a jobb termés érdekében zöld gallyat szúrtak.

A nyári és az őszi ünnepkör jóval szegényesebb a télinél és a tavaszinál. Ekkor jószerivel csak a Szent Iván-napi (július 24-i) tűzgyújtás és tűzugrás hagyományát, néhány ősi pásztorünnepi és a mindenszentekkel összefüggő szokást jegyeztek fel.

Rendkívül gazdag a tárháza az élet jeles eseményeivel (születés, lakodalom, temetkezés) összefüggő tradícióknak is. Különösen a párválasztás, az eljegyzés és az esküvői szertartás (lakodalmi menet, polgári és egyházi szertartás, a menyasszony kikérése, búcsúztatása és fogadása, a vacsora mint a lakodalom fő étkezése, az ételhordás a herész, a menyasszony násznépének látogatása a vőlegényes háznál, az örömkalács, a díszes tyúk és a kakas, a menyasszonytánc, a hajnali tűzugratás, az osztogatás, a bezárás rítusa, az utómulatságok) hosszú ceremóniája mutat sok sajátos vonást, kisebb-nagyobb eltérést más vidékek, népcsoportok rítusaitól.

Ezek egy része visszafogottabb, leegyszerűsített formában napjainkban is fellelhető, s még inkább megjelenik a hagyományőrző együttesek lakodalmas játékaiban, bemutatóiban.

Valláskultúra

 

A palóc területen a XVII. és részben a XVIII. században sajátos vallási gyakorlat alakult ki, az ún. „licenciátus vallásosság": A Palócföld vált az egyik legközpontibb területévé a „szentemberek" és- asszonyok működésének. A török hódoltsági területen a papi jelenlét hiányában még inkább kibontakozhatott az egyházi közvetítés nélküli közvetlen vallásos gyakorlat.

A palóc falvakban máig élő, eleven vallásosságot találunk. A Palócföld zömmel katolikus palóc-barkó lakossága az északi népterületen központi helyet foglal el, keleten, észak-keleten a borsod-gömöri református népcsoporttal határos. A vallási felekezethez tartozás ezen a vidéken általában egybeesett a nemzetiséggel: a magyarok zöme katolikus, illetve kisebbrészt kálvinista, Gömörben akadnak evangélikusok is. A szlovákok többsége katolikus, kisebb részük evangélikus, Zemplénben kálvinista szórványai is vannak. A németek is katolikusok vagy kis részben evangélikusok.
Igen fontos tényezőként jelentkezett a gyöngyösi, füleki, szécsényi és még az egri középkori ferencesség hatása is.

„Talán sehol nincs olyan buzgó búcsújáró hagyomány, még talán manapság is, mint itt a palócoknál"-írta Bálint Sándor az 1960-as években. A Felföldön voltak például a leglátogatottabb, részben középkori, jórészt a barokk korból eredő búcsúhelyek (Mátraverebély-Szentkút, Hasznos, Máriabesnyő, Egerszalók, Eger, stb.). Többfelé is fakadtak csodatévő források. A palóc népi vallásosság jellemző sajátosságai között hangsúlyozzák több néprajzi leírásban is a palóc vallásosság misztikus voltát (Karancskeszi-angyalarcok; szandai Mária-kápolnánál fényjelenségek, melegség; mátranováki lakás kis kápolnája gyógyítóhely, stb.)

A templomra nem csupán építészeti alkotásként tekintettek, nem kizárólag a liturgia helyszínéül szolgált, de a templom magának az istenségnek, védőszenteknek a lakhelye volt. A templomi eszközöknek gyógyító hatást tulajdonítottak.

A népi vallásosság a település lakó és gazdasági épületeire is kiterjedt. Elkészültükkor a pap, a gazda vagy a gazdasszony megszentelte. (Lengyel Ágnes, 2000; Limbacher Gábor 2000)

 

Gazdálkodás

 

A palóc család gazdálkodása, állattartása sajátos, érdekes rendszerben zajlott, annak mind időrendjét, mind pedig művelési, tartási szerkezetét tekintve.

A Cserhát, a Karancs, a Mátra és a Bükk közötti területeken az állattartás és a földművelés volt a megélhetés alapja. Mindkét foglalkozási ágra rányomta bélyegét az erdő. Egyes községek lakossága főleg erdei munkákkal, fakitermeléssel, erdei gyümölcsök, növények gyűjtögetésével, állattartással, erdei legeltetéssel és gyümölcstermesztéssel foglalkozott.
Számos családnak nyújtott megélhetést a fafaragás. Elsősorban az állattartáshoz, a pásztorkodáshoz kapcsolódott a népi fafaragó művészet. A pásztorok, juhászok, kanászok az állatok őrzése közben saját használati tárgyaikat készítették, díszítették. Botok, ostornyelek, balták, ivócsanakok kerültek ki az ügyes kezek alól.

Erdei foglalkozás volt régebben a hamu- és salétromfőzés, a mészégetés. Régebben a méhészet is szoros összefüggésben volt az erdővel. Csakúgy mint más vidékeken, a parasztság Palócföldön is azt tartotta, hogy a vadászathoz és a halászathoz mindenkinek joga van.

A palóc tájak régi állattartását a makkoltatás jellemezte. Az erdei disznótartás hanyatlása elsősorban az erdőterület csökkenésével, majd a legeltetési jog szabályozásával, értékesítési nehézségekkel és egyes sertésbetegségekkel magyarázható.

A sertéstenyésztés mellett az állattartás másik jelentős ága a juhtenyésztés volt. Azokon a területeken, ahol később megszűnt a juhtartás szarvasmarhát legeltettek. Általában külön legelőre jártak a lovak, külön legelőre a szarvasmarhák. (Manga János, 1979)

A legsajátosabb munkafolyamat a kenderfeldolgozás volt. A falu határában szinte mindenütt kijelölt hely volt a kenderföld, ahol elsősorban az asszonyok foglalatoskodtak. A viseletek jelentős részét, valamint az ágyneműt, a terítőt, a törölközőt, a tarisznyát és a hamvast is kenderből varrták. Ezt részben gazdasági okok miatt tartották szükségszerűnek - nem volt ugyanis pénzük drága holmik vásárlására - , de a díszítő szándék gyakorlása, az önkifejezés egyik lehetséges, motiváló eszközének is ez tartották.

A kendert gyökerestől szedték ki a földből, „kinyőtték", áztatták, szárították, tilolták. A puhítás után a gerebenezés következett, s ősszel fonni lehetett a „szöszt", hogy télen már szőni is lehessen a vásznat.

A fonáshoz szerveződtek az úgynevezett fonóházak, amelyek még a XX. század harmincas, negyvenes éveiben is több településen jelen voltak. A hosszú téli estéken a fonóban zajlott a fiatalság szórakozása. Lehetett itt énekelni, táncolni, hiszen a fonóban a legények is megjelentek.