A palóc nyelvjárás sajátosságai

 

Palócföldet „.....a palóc nyelvjárás tartja össze a Vágtól a Hernádig, az északi nyelvhatártól a Duna, az Északi-középhegység alsó vonaláig, de egészen benyúlva Budapestig (ugyanis még Rákospalotán is fölfedeztük a palóc nyelvjárási sajátosságokat). S a „palóc kirajzás" révén a Dél-Alföldön is vannak palócos települések. Palócföldre is igaz lehet: Magyarország kicsiben." (Dr. Balázs Géza, 2000, 7.)

A palóc nyelvjárás mutatja a legszembetűnőbb, sajátosságokat, a legkirívóbb eltéréseket a magyar tájnyelvek között.

A nyelvjárásra jellemző a rövid magánhangzók elterjedése a hosszúak rovására. Ez elsősorban az i használatában jelentkezik.

A palócság körében az a és á magánhangzók ejtésében a köznyelvi a a köznyelvi á-hoz közelít; a köznyelvi á pedig a köznyelvi a-hoz illetve az ó-hoz. Tehát az egyiket jóval nyíltabban, a másikat pedig sokkal zártabban ejti a palóc ember, mint ahogy a köznyelvet beszélő teszi. Az ajakkerekítés nélküli a-zás a középkorból örökölt hangállapot.

A palóc nyelvjárásban a változó tövű szavak e-je alanyi esetben is legtöbbször e: tehen, szeker, vereb, keves, nehez. A hosszú, nyílt e-nek é-vé válása a középkor vége táján ment végbe, de egyes palóc nyelvjárásokban mindmáig megmaradt. Előfordul ezen a vidéken az í-zés is: szegíny, ídes. Az é hang esetében előfordul, hogy egyszer a köznyelvinél nyíltabban, máskor pedig zártabban ejtik, ennek következménye, hogy nem mindig tudják megkülönböztetni az e magánhangzót az é-től, s ez a helyesírásban mutatkozik is: kezetől, eppen, feketellett, tehen, level.

Az l hang esetében előfordul ennek kiesése-pld. vóna-vagy hasonulása az előtte álló mássalhangzóval: özöllött, talló, salló. A palóc nyelvjárás mai változatában kirívóbb sajátosságnak tűnik az l hang gyakori megkettőzése: gyüllés, allig, ellem. A rövidülés ritkább: tol a toll helyett, hulik a hullik helyett.

A palóc falvak beszédmódjában ma is általános jelenség a jésítés: gyisznó, gyinnye, Bangyi, szeretyi. De megtalálható ennek fordítottja is: hodne, hadja, hidje, fodassza.

A palóc gyakran hanyag a kiejtésben, elhagyja a szóvégi ragokat: fáé, házho, abbó. A nyelvjárás másik érdekes alaktani sajátossága, hogy kedveli a középső nyelvállású magánhangzókat a toldalékokban az alsó és felső nyelvállásúak rovására: kocsmábó, tanol, szépöl, alszonak, vonatokot, magukot, őköt, fejüköt.

A palóc beszédben az eszköz- és társhatározó val-, vel- ragja nem hajlamos a hasonulásra: lábval, Ferencvel, buszval, késvel.

Még napjainkban is megfigyelhető a főnévi igenév sajátosan palócos képzése: rínyi, futnyi, alunnyi.

A -t végű igék rövid múlt idejű alakját csak a palóc nyelv őrizte meg: kikötte, kifutta, megett, megitt mindent, megsütte. (Szabó Károly, 2000)