Palócföld földrajzi kiterjedése

 

Palócföld a Kárpát-medence ökológiai térképén „az Északi-Kárpátok, és a Magyar-középhegység régióját, völgyeit, hegyeit, medencéit magába foglaló Felföld része. A központi Palóc táj, Nógrád vármegyében a Karancsalja vidéke, az Ipoly, a Rima, a Bán vize, a Sajó, az Eger patak és a völgyfő mögötti vízválasztó dombság." (R. Várkonyi Ágnes, 2002, 362.)

A Palócföld kiterjedésének megítélése terén a XIX. századtól kezdve nagy véleménykülönbségek követhetők nyomon:

Jerney János, Reguly Antal és Horváth Péter néprajzkutatóként tevékenykedtek az 1800-as években. Szerintük Palócföld Nógrád, Heves, Borsod és Gömör megyéket érinti.

A palócokat a XIX. században Mikszáth Kálmán emelte be az irodalmi köztudatba. A palócság létének megismertetésében, hírnevének megalapozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett egész írói munkásságával, kiváltképp az 1881-ben megjelent, A jó palócok című novelláskötetével. Ekkortól kezdték Hont és Bars megyét is a palóc lakta területekhez, azaz a Borsod, Heves, Gömör, Nógrád megyét összeszögellő részek mellett, a Mátra északi lejtőitől körülbelül a Rima és a Sajó völgyéig, s a Bükk hegységtől nyugatra az Ipoly lapályáig terjedő részekhez sorolni.

Más vélemények alapján az északi népterületen központi helyet foglal el egy kiterjedt katolikus néptömb, ahol a magyar népesség két nagy csoportja ismeretes: a palóc és a barkó. A barkók főként Borsodban, Gömörben és a Közép-Tisza vidékén, a palócok Nógrádban és Hevesben voltak ismeretesek. Ez utóbbi térség magva a Zagyva felső medencéjében, Salgótarján környékén található. A barkókat, a barkóságot nem lehet éles határral elválasztani a palócoktól és a Palócföldtől. Viszont a barkóság is pontatlanul kezelt, fiktív fogalom, amelynek elhelyezkedésére a Borsod-Gömöri Erdőhátság területét jelölték meg. Ezt a területet Nyugat felől Heves és Borsod határvize, az Eger-patak és a völgyfő mögött elterülő vízválasztó dombság határolja. Mindebből az következik, hogy a barkók nélkül megvont Palócföld csupán Észak-Hevesre és Nógrádra terjedne ki. Ennek a szűken számított Palócföldnek a Zagyva felső medencéjében, Salgótarján környékén van a középpontja.

A múlt századi vélemények azonban a Mátra vidékét tekintették a palócok fő fészkének. A XVIII. században az itt lakókat besenyőknek nevezték, így felmerülhet a lokális besenyő-palóc azonosság lehetősége. „Nyugati palóc"-nak minősül az Ipoly mentén, a Karancs vidékén és a Felső-Zagyva medencében élő nép, „középpalócnak" a Mátra mögötti, „keleti palócnak" a Medves és a Tarna vonalától keletre élő hevesi, gömöri, borsodi nép.

Malonyai Dezső kötete (1922) szerint a palócság északi határa a magyar-szlovák nyelvhatár, a keleti határa a Boldva, vagy talán a Hernád vize, déli határa a Bükk, nyugaton pedig a Vág folyó.

Viski Károly véleménye (1938) alapján a palóc népcsoport helyi központi területe a Mátra vidéke, de kiterjed a Börzsöny, a Karancs, a Bükk hegység vidékére, pontosabban a Sajó-Ipoly közére, amelyet a hegységeken kívül a Galga, a Zagyva, a Tarna és Eger vize is részekre tagol. A palócság északi határát nyelvileg is a tótság jellemzi. A palócság meghatározásának nehézségei következtében úgy gondolták a néprajzkutatók, hogy a palócságnak keretet nyújtó tájfogalmat célszerű lenne inkább Felföld névvel illetni. A Felföld azonban ugyanolyan bizonytalan, történetileg változó tartalmú tájnév, mint a Palócföld. A Felföld, mint földrajzi tájnév, jóval nagyobb kiterjedésű, mint a Palócföld. Ez utóbbi úgy viszonyul a Felföldhöz, mint például Székelyföld Erdélyhez.