Kőkorszaki leletek is előkerültek a település határában, ami azt mutatja, hogy már ebben az időben is éltek a területen. A Szent János lovagrendnek IV. Béla adományozó levelében említik először a talapülés nevét.Ekkor még itt állt az Ilona vár, amely elpusztult a tatárjárás után. A török időkig egyházi birtok volt. A török Hollókő felé haladva feldúlta a települést, amelyet aztán újra benépesítettek a 18. században. Birtokosa ekkor a Forgách család volt. Az gazdaságra és a szőlő és bortelmelődésre helyeződött a hangsúly a 18. század második felétől. Az ágazatban elért sikereknek köszönhetően a település egy-két kisebb megtorpanástól eltekintve, folyamatos volt. A 20.század első felében az Osztroluczky család birtoka lett. Az államosítás után is a mezőgazdasági termelés volt a központban. A rendszerváltást követően magángazdaságok alakultak, és többen ismét a mezőgazdasággal foglalkoznak.
Gazdálkodás
A 18-19. században az adatok tanulsága szerint az őszi gabonát már háromszori szántásba vetették, ez alól legfeljebb az irtások, gyepfeltörések esetében tettek kivételt. A tavasziak esetében ez kettőre, néha egyre mérséklődött, mint ahogy azt egy okirat tanústja 1782-ben Ecsegen: „Tavaszok(na)k földeket, mellyeket Kit egytzer, Kit Kétzer meg szántottunk nem engedték be vetni magok számára". A learatott gabonát itt hordóban tárolták. Nógrád megyében 1722-ben a kárbecslések említik. A nagyságát ugyan akóval jelölték, de általában kilával adták meg a benne lévő gabonamennyiséget. A hordók éppen úgy a kamrában álltak, mint a gabonáskádak, a szuszékok, melyeket a történeti feljegyzések szerint is tölgyfából készítettek. A szuszékokat már a 18. század elején is az északon lakó magyarok és szlovákok készítették és szállították a délebb eső területekre.
Állattartás
A szarvasmarha-állományon belül, a korábbi összeírásokhoz viszonyítva, a meddő tehenek, tinók és borjú száma, különösen Őrhalomban, Rimócon jelentős. A háztartásonkénti felvételekből kitűnik, hogy meddő tehénből, tinóból, borjúból egynél senki nem tartott többet. Borjú csak fejőstehénnel rendelkező gazdáknak volt. A Nógrád megyei falvak lakói sok olyan panaszos levelet fogalmaztak meg, amelyekben a legelők elvételéről, az erdei legeltetés megtiltásáról, a rét területének megnyirbálásáról tájékoztatják a megye közgyűlését. Az ecsegi jobbágyok 1782-ben azt nehezményezték, hogy a helyi földbirtokos rétjeiket „el hancsikoltatta".
Betlehemes
A Betlehemezés a karácsonyi ünnepkör legjellegzetesebb szokása. A palóc falvakban az 50-es években megszűnt, többnyire hatósági intézkedések miatt. A gyűjtések ezért már csak szövegrészleteket tudtak a felszínre hozni. Több korábbi leírás azonban még az élő, teljes játékot örökítette meg.
A Nógrád megyei Ecsegről származik a betlehemes játék első magyar nyelvű emléke a XVII. századból. Címe: Rithmi pro Epiphania Domini in processione. 1684-1694 között jegyezték fel. Latin címe ellenére a betlehemezés legrégibb ismert magyar szövege, amelyet Holl Béla publikált először. Az ecsegi játék részletei feltűnő egyezést mutatnak egy modern erdélyi betlehemes játékkal. A játék magyar karácsonyi énekeket tartalmaz és népies megfogalmazásban szerepelteti a pásztorokat. Itt tűnik fel először a süket öreg pásztor kedvelt alakja. A végén adománykérő formulák vannak és nem hiányzik belőle a „karácsonyi madármise" sem.
Gyermekdalok
A magyar népzenén belül a felnőttek dalait általában a 4 sorból álló strófaszerkezet jellemzi, gyermekdalaink legfőbb ismertetőjele az ütempárokból való felépítettség. Az ütempárnak, azaz a kétütemes egységnek lényege - Kodály Zoltán megfogalmazása szerint: „Két lépésnek megfelelő idő, mialatt mindegyik láb kétszer érinti a földet, a súlyos - súlytalan viszony kétszer ismétlődik. Két 2/4-es ütem lesz a kótaképe."
Az ecsegi vár mondája
Az ecsegi várhegy oldalában arany-, és ezüstkincseket rejtő pince van. Ezt egy özvegyasszony fedezte fel, aki egy karácsonyi rőzseszedés alkalmával eltévedt kisgyermekével az erdőben. A karácsony éjféli harangszó már a vár oldalában érte őket, ahol megpihentek. Alig csendült meg azonban a falubéli templom harangja, amikor nagy zörejjel megnyílt a domboldal egyik sziklája, és mögötte egy alagút tátongott. Benn arany- és ezüstkincseket világított meg az odavágódó holdfény. Az asszony gyermekével együtt bement, s telerakta zsebeit és batyuját a kincsekkel, majd kivitte azokat a szabadba. Még kétszer tette meg ezt az utat, gyermeke addig bent játszott a kincsekkel. Mikor harmadszor is kijött, hogy zsebeit kiürítse, elhallgatott a harang, a szikla pedig abban a pillanatban bezárult. Gyermeke ott maradt a szikla fogságában! Mindent megpróbált az asszony, de nem tudott bejutni a gyermekéhez. Kiment minden éjfélkor a várhoz, hogy legalább kisfia holttestét kihozhassa, de a szikla nem tárult fel többé. Így érkezett el a következő karácsony szentestéje. Éjfélkor már ott állt az asszony a kőtömb előtt, és izgatottan várta a harangszót. A harang első kondulására ismét feltárult a bejárat. S benn - csodák csodájára - ott játszott a halottnak hitt gyermeke az aranypénzekkel! Az özvegy nem törődött már se arannyal, se ezüsttel, felkapta gyermekét, s kiszaladt vele a szabad ég alá. Még hallotta, amint az elcsendesedő harangszó után nagy robajjal összezáródik a barlangszikla bejárata, de már vissza sem nézett, csak futott, futott hazáig, szívéhez ölelve gyermekét. Soha többé nem kereste fel a kincseket rejtő pincét, jólétben élhetett gyermekével haláláig. Azóta sokan megpróbálták felkutatni a bejáratot, de a várhegy oldala többé már nem tárult fel senkinek.
